Számos kutató járult hozzá a Metabolic Typing fejlesztéséhez
A gondolat, hogy a táplálékigény egyénenként változó már évezredek óta számos kultúrában megtalálható volt, mint a kb. a 6000 éves régi Kína – 5 elem tanításában, a 3 Doszha ajurvédikus egészségtanításában, Hippokratész tanaiban. De először a múlt század 30-as éveiben volt egy „modern” tudós, aki a témával foglalkozott.
A Metabolic Typing kifejlesztése
Egymástól függetlenül néhány tudós elképzeléseket, feltevéseket gyártott a típusok különbözőségeiről és a táplálkozási igényeiről.
1919: Dr. Frances Pottenger említi könyvében „Symtoms of Visceral Disease”. A nyersanyagok hatása az autonóm idegrendszer egyensúlyára.
1930-as évek: Dr. Weston Price levonja könyvében „Nutrition And Physical Degeneration” a következtetést, hogy az elődeink táplálkozására való orientálódás a helyes táplálkozás.
1940-es évek: Dr. W. Sheldon bemutatja könyvében „Varieties of Human Physique” az ő típusfelosztását Ecto-, Endo-, és Mesomorf típusok
1950-es évek: Dr. Roger William a könyvében „Biocheical Individuality” bemutatja a különböző anyagcseretípusok meghatározásához szükséges metódusok fejlődését, ebben többek között megállapítja:
- A plazmában az egyéni káliumszint 300% körül változik;- Az egyéni kalciumigény 500% körül változik;- A különbségek az íz érzékelésben 10 000% körül változik.
1960-as évek: Dr. George Watson publikálja „Nutrition And Your mind” könyvét, amiben elmagyarázza az általa kutatott összefüggéseket a pszichikai és a fizikai fejlődés, illetve a táplálkozás és az emésztőrendszer között.
1960-as évek: Dr. Emanuel Revici publikálja a könyvét „Research In Physiopathology As Basis Of Guided Chemotherapy” címmel, amiben bebizonyítja, hogy a sejt áteresztőképességének változásai különböző folyamatokat indíthatnak el betegségek kialakulásában a táplálék függvényében. A változások megerősödött aerob vagy anaerob anyagcsere folyamatokhoz vezetnek a sejtekben.
1965: Dr. Henry Bieler először mutatja be könyvében „Food Is Your Best Medicine” a különböző mirigytípusokat.
1970-es évek: Dr. James D’Adamo bemutatja könyvében „One Man’s Food”, The D’Adamo Diet” a koncepcióját, az összefüggéseket vércsoport és táplálkozás között.
1970-es évek: Dr. Kelley volt az első, aki végre a 70-es évek közepén megalkotta a típusnak megfelelő táplálkozás rendszerét, amik nagyobb problémák nélkül praktikusan alkalmazhatók.
Dr. Kelley forradalmi felismerése
Dr. Kelley 1965-ben hasnyálmirigyrákban betegedett meg, de ebből a szinte mindig gyorsan halált okozó betegségből sikerült magát kigyógyítani. De amikor ugyanezzel a módszerrel néhány paciensén segíteni akart, nem mindig ért el sikereteket és akkor ismerte fel, hogy egy egyéni igényeknek megfelelő táplálkozásra lenne szükség, ahhoz, hogy a gyógyulás esélyei mindenkinél javuljanak, ne csak néhányuknál. Felhasználta Pottenger és mások feltevéseit, tételeit, akik már korábban tudósítottak az egyes nyersanyagok hatásairól az autonóm idegrendszerre. Dr. Kelley ezeket a tételeket sokkal tovább fejlesztette. Mindenekelőtt kidolgozott egy metódust, aminél egy nagyon átfogó kérdőív (egy akkoriban több mint 300 kérdésből állót) segítségével az autonóm idegrendszerre vonatkozóan – meghatározható az egyéni típus.
Ezzel az újonnan kifejlesztett metódussal jelentősen emelkedtek a gyógyulási sikerek, éveken át ezzel dolgozott és mindig finomított rajta egy picit, még ha nem is mindig ért el sikereket vele. 1978-tól William Wolcott együtt dolgozott Dr. Kelley-vel és átvette azokat a klienseket, akiknek az ajánlások betartása mellett sem javult az állapota. Sokáig kutatott az után, hogy hogyan következhetne be javulás, de csak évek multával talált rá a tételre, ami sokat ígérő megoldásnak bizonyult.
Az emésztőrendszer
Dr. George Watson kifejlesztett egy metódust, ami szintén az anyagcseretípusok meghatározásáról szólt, de épp ellentétes következetésekre jutott, mint Kelley. Míg például Dr. Kelley az ő túlsavasodott, hiperaktív klienseit fehérje és zsírszegény ételekkel kezelte, addig Watson az övéinek sok fehérjét és zsírt adott. Dr. Kelley lúgos, bázikus, Hypoaktív kliensei bőségesen kaptak húst, Dr. Watsonéi pedig sok gyümölcsöt és zöldséget. A két metódus első pillantásra teljesen ellentétesnek tűnik, mégis mindketten tudtak sikereket felmutatni – ha nem is mindenkinél. Dr. Watson pszichiáter volt egy pszichiátriai klinikán. Feltűnt neki, hogy a páciensei állapota és viselkedése néha rövid időn belül nagyon megváltozott és hogy ez összefüggésbe hozható azzal, hogy mit ettek. Erre alkalmazott egy metódust, mégpedig pontosan megmérte a vér vénás Plazma pH értékét (a vér savasodási fokát) és azt figyelte meg, hogy már az ideális értéktől való alacsony eltérés is erősen hatott a páciensekre.
Ebből tudta meghatározni, hogy bizonyos élelmiszerek, illetve tápanyagok milyen irányba mozdítják el a vénás vér pH értékét és ezt az ismeretet célzottan alkalmazni tudta a vér pH érték ideális értékének beállításához. Watson ismeretei szerint a reakciók oka az emésztőrendszer hatásai. Ezzel két egyensúlytalan típust különböztetett meg: Glykotípust (korábban gyorsan égető, angolul Fast Oxidizer), és a Bétatípust (korábban lassan égető angolul Slow Oxidizer).
Wiliam Wolcott felfedezi a dominancia elvét
Több mint egy évig tartott, mire Wolcott végre rájött: minthogy az autonóm idegrendszeren belül az egyik embernél a szimpatikus, a másiknál a paraszimpatikus az erősebb, úgy lehet ez a kettő között is: egyik embernél az autonóm rendszernek van nagyobb befolyása, míg a másiknál az emésztőrendszernek. A táplálkozási igényt nem a két rendszer szabályozza egyidejűleg, hanem az egyik embernél az autonóm idegrendszer szabályozza a táplálkozási igényt, a másiknál az emésztőrendszer.
Hogy miért van ez így máig nem sikerült megmagyarázni, de a gyakorlat azt mutatta, hogy minden esetben a két rendszer egyike felelős a táplálkozási igényért.
Miután felismerte az összefüggéseket, sikerült Wolcottnak Dr. Kelley metódusát úgy kiegészítenie, hogy a Metabolic Typing keretein belül az emésztési típus is megállapítható és ezen kívül meghatározható, hogy a két rendszer közül kinél melyik dominál.
Az autonóm idegrendszer és az emésztőrendszer határozzák meg a mindennapi energiaigényt
Az emésztőrendszer bevonásával és a dominancia elv alkalmazásával a típus meghatározás lényegesen pontosabbá vált és W. Wolcott a következő években nagy sikerrel dolgozott ezekkel a szempontokkal, mert a mindennapi energiaigényt mindenekelőtt legerősebben az autonóm idegrendszer és az emésztő rendszer szabályozza. Semmilyen más aspektus, sincs összességében ekkora hatással a táplálkozást illetően a vitalitásra, az energiára, a fittségre és az egészségre. Azért nevezzük ezeket a típusokat táplálkozási típusoknak, hogy hangsúlyozzák a mindennapi táplálkozás kiválasztásánál a központi szerepüket.
